Hitélet és tudomány. Miként egyezhet e kettő? Többek között erről is szó lesz mai beszélgetésünkben. Vendégünk Barabás Réka vegyészmérnök-kutató, egyetemi tanár.

Barabás Réka: A város

Óránként ébredtem. Olvasni kell. Nem akármit: Isten Szent Szavát! Nem lehet elaludni. Nem. Mint a tanítványok az utolsó éjszakán. Nem szabad most elaludni, mert Isten szavát a Városnak olvasom. Abban a húsz percben én olvasom. Nincs ki helyettesítsen. Ha elalszom, nem hangzik Isten szava. A Városnak, amely otthonom kell, hogy legyen. De csak akkor lesz, ha hangzik benne Isten szava! Ha ezt a szót nem homalyosítják el kicsinyes széthúzások, saját projektek erőltetett futtatásai, ha a sok sajátprojektből egy projekt lesz: a Város, azaz az Új Jeruzsálem projektje! Nagy kihívás az Istenprojektjeinket konvergáltatni. Ha mégis sikerül, kegyelemi pillanat. Megjelenik a szivárvány, amelyre nem lehet, nem szabad felnézni, mert elesettségünk emlékeztetője, hallottuk a választott nép fiától a minap, a Tranzitházban…
Felkeltem. Jóval korábban. Gyertyát gyújtottam, hogy a hirtelen fény ne vakítson, aztán leültem az Ige mellé, hogy segítsen meg a Jóatya az olvasásban…. majd megfőztem a teát, kávét az alvó családnak. Igen, nekik is olvasom majd Isten szavát. Amíg ők alszanak, én őrködöm a Városban, a Városnak. (Ők ezt tudják, bátorítottak is! Majd meg is kérdezték: na, milyen volt? Jó, nagyon jó. Nektek, értetek is olvastam. Tudjuk, hangzik a válasz.)
Sárgás lámpafények – a legszebb színű lámpák a mi utcánkban vannak, a legszebben zizegő levelek is. Néhány vacogó ember suhan el mellettem. Nézem az arcukat: álmosak, komorak. Főként a férfiak. Ha asszonyokkal találkozom, azok beszélgetnek. Az asszonyok mindig beszélgetnek, még hidegben, sötétben is.
A házban, a diákok házában, sötét van, csak egy égő ég a kapusfülkében. Szegényes, szocreál épület. Szegényes, mint a diákok, mint a templom egere, gondolom kissé mosolyogva. Diákház. A folyosón sárga színű fény, de nagyon gyér. Nem tudni pontosan, hogy hol szól majd Isten Igéje, a nyilacskák néha nehezen látszanak. Találomra megyek fel a lépcsőkön, a szűkszavú portáseligazítás alapján: “SUS”!  De ennyire fent? Igen, fel kell menni, mint Mózesnek a hegyre. Megtalálom. Félhomály, csendes, figyelő emberek ülnek a babzsákokon, az ügyelőasztalnál két, Írás fölé hajló test. Fegyelmezettek, visszafogottak, keveset beszélnek. Csupán szavakat, hogy ne zavarják a Szót! Isten szavát, amely most éppen fiatal lányok szájából hull, hull, mint a kőzápor, Ezékiel próféta szava. “Mert így szól az Úr”, tér vissza mindegyre a refrén, hogy ne legyen kétségünk: az Úr szava szól.
És szól és záporozik rám, ránk, hogy parázna nemzetség vagyunk. Nehéz eledel reggel korán. Aztán következem, szinte nincs is megszakítás. A staféta átvételekor, pár verssel a szakasz vége előtt, oda kell halkan menni az olvasóhoz, majd megvárni a végszót és leülni és kezdeni. Kié ez a hang? Reggelien rekedtes. Az enyém. Nem ismerem ezt a hangot. Otthon, reggel, nem hangosan olvasom az Igét. Számomra idegen hangon olvasom tovább, hogy mert így szól az Úr és mondta az Úr. A szavak, a történés már nem is érdekesek, hanem a dallama a szövegnek, amely attól függően gyorsul vagy lassul, hogy éppen nyomorúságaink felsorolása történik, vagy a megnyugtató refrén hangzik, hogy így szól és hogy nem emlékezik meg többé soha…ha….igen, ha hajlandó vagyok most minden szót magamra venni, hogy parázna, tolvaj, szentségtörő ember vagyok. Hagyom, hogy rámnehezedjenek a vádak és alig várom, hogy jöjjön az az egy vers, amelyben megtörténik a feloldozás, amely arról szól, hogy többé nem emlékezik meg róluk, nekem csak….Mit kell nekem tennem? Megbánni őket. Mit bánjak meg? A házasságtörést? De hisz én nem…azaz mégis? Jobb, ha mindent magamra veszek, gondolom, mert így szól az Úr! Ő jobban tudja.

Hazafele menet, már pirkad, világosodik az ég alja. A jelzőlámpánál mellettem áll egy fehér furgon. A sofőr fiatal férfiember. Háromszor vet keresztet. Pedig nincs templom. Aztán látom, hogy mozgatja a száját. Aztán újra keresztvetés. Még mindig piros a jelzőlámpa… Reggeli imáját mondja, ortodox rítus szerint, melyről hallottam már. Kötelező imák. És nézem az ébredő várost. Ez a Város ezeknek a reggeli imáknak köszönhetően él még. Az a sok munkába igyekvő ember nem is tudja, hogy napokon, éjjeleken át olvasták derengő fényben Isten Igéjét a Városért és mikor nem olvassák, sokan imádkoznak reggel az Úrhoz, ha nem sikerül otthon, gyertyafénynél, akkor a kocsiban. Máltán, a buszra felszálló, két megállót utazó néni is keresztet vetett. Majdnem minden utazó máltai keresztet vet induláskor! Az átjárót jelző táblán pedig ez áll: “Jesus saves you!” A betonba bevésve, boldog betonöntők azt írták: “Jesus loves you”. Naponta átléptem, majd végül ráléptem a mondatra, hogy beleégjen  a talpaimba ez a mondat a máltai forróságban.
Jesus loves you Kolozsvár, Málta és az Új Jeruzsálem!

Ámen!


Please follow and like us: